A harang

A harang fordított serleg alakú zenei hangot adó jelzőeszköz. A legenda szerint a harangot az itáliai Campana tartománybeli Nola püspöke Paulinus találta fel a IV. században egy álombeli látomástól megihletve. Így lett aharang latin és olasz neve a campana. Kisebb harangok és csengők elő Ázsiában már több ezer évvel Krisztus születése előtt léteztek. Hazánkban a legkorábbi csengőket a Krisztus előtt V. századbeli szkítasírokban találták. A görögöknek és a rómaiaknak is voltak csengőik, de a harangok általános használata Európában a keresztény egyházzal terjedt el. Kezdetben kolostorokban használták a közös alkalmak jelzésére. 606-ban Sabianus pápa elrendelte a rendszeres harangozást, hogy naponta több alkalommal szólítsák imára a népet. Hazánkba a harangot az első térítők hozták magukkal. Azóta, hosszú évszázadok óta, irányítja a mindennapi élet ritmusát. Jelezte a reggeli munkára való felkészülést, a delet és az esti nyugvás idejét. Hívta az embereket az egyházi szertartásokra, utolsó útjukra kísérte az elhunytakat. Riasztotta a lakosságot tűzvész, árvíz, az ellenség közeledtekor. A harang összeforrt az emberek életével. Ezért féltve őrizték és a történelem során a legkülönfélébb módon rejtegették, hogy megőrizzék az utókor számára.